2. rész ~ Egy szokatlan álom

Sziasztok!
Először is bocsánat amiért eddig nem tudtam kitenni az új részt de elment a net és még a kurzor se mozgott. :D Most viszont már lehetőségem van rá mert testvérem hazahozta a laptopot és valami netkábelt dugott bele. Másodszor pedig kérlek komizzatok és jelezzetek vissza hogy milyen a blog mert nekem ez az első amit csinálok és nem tudom mit gondoltok róla. :/ Remélem tetszeni fog az új rész! A harmadikat is megpróbálom minél hamarabb hozni :)
Puszi: Csilla:)

Május 28. Az a nap, amikor három hét után az O2-ben kezdtek el zajlani a próbák, Katy Perry mellett. Ott Londonban, az Arénában lett volna a díjátadó szóval nem nagyon kell utazgatnunk. Az 5SOS srácokkal azóta is találkozgattunk és nagyon jó barátaim lettek. Még a házukban is voltam, ami ahoz képest hogy fiúk, egész takaros. Visszatérve.. az a nap, amikor "beválogattak", életem legjobb napja volt.

A szokásos időpontban érkeztem a szokásos helyre, most azonban a vártnál is jobban izgultam. Edzés előtt beszélgettem barátaimmal és sok sikert kívántunk egymásnak. Mr. John megérkezése után elkezdődött az óra. Úgy beszéltük meg, hogy egy régebbi koreográfiát kell majd táncolni egymás után többször, hogy az oktató fel tudja írni, kik azok, akik a legjobban csinálják. Nagyon izgultam. A kezeim izzadtak, a pulzusom az egekben járt de próbáltam nyugtatni magam és mindent beleadni. Ahogy láttam a többiek is igyekeznek, de a félelemtől néha-néha ők is elrontották. A lejátszó megállt, ahogy mindenki más is. Már csak reménykedni tudtunk. Erősen beharaptam alsó ajkam, amikor Chris és Danielle mellém álltak. Kezeinket egymáséba fontuk és szorítottuk, ahogy csak tudtuk.
- Robin - kezdte a felsorolást Mr. John.
Többen tapsoltak, de én nem ismertem annyira ezért én nem tettem. Mondjuk idegzetem se lett volna hozzá. További három név után Christ szólították föl. Mikor kimondta a szívem óriásit dobbant. Barátnőmmel körülugráltuk, puszilgattuk és ölelgettük. Őszintén szólva ez még nekem is egy felszabadulás volt. Danielle-t nyolcadiknak szólították, és ugyanúgy, mint másik barátomnál, őt is sikítva ölelgettem és puszilgattam. Örültem annak, hogy ha nekem nem is, de legalább nekik valóra válik az álmuk. Kimondtak egy kilencedik nevet is. De nem az enyémet. A szívem a torkomban dobogott, és az ájulás kerülgetett. Mi van ha én jutok be? Mi van, ha most nem történik meg, és soha többé nem kívánkozik ilyen lehetőség? Most már csak a saját kezemet tudtam feszülten szorítani.
- A tizedik pedig - kezdte a koreográfus, mire még jobban összeszorítottam szemeimet és próbáltam nem elszédülni. - Hope.
Azt hiszem eddig még nem sokszor voltam olyan boldog, mint akkor. Az öröm belülről nyomta a szívemet és  tüdőmet egyaránt. Barátaim üvöltözve vetették nyakamba magukat, és így ugráltunk össze-vissza (egészen addig, amíg el nem estünk, de ez most nem lényeg). Először azt hittem hogy ez csak egy édes álom és előbb vagy utóbb fel fogok ébredni. Azonban nem így lett. Az volt életem legboldogabb napja azután, hogy Kelly megszületett. Egy igazi álmom vált valóra.

Akkor még elmentünk inni egy keveset ünneplés gyanánt. Persze voltak olyanok is, akik rossz szemmel nézték, hogy mi bejutottunk ők meg nem. Viszont előbb-utóbb meg kell békélniük, hiszen egy csapatban vagyunk.
- Jól vagy? - zökkentett vissza a jelenbe barátnőm.
- Hm? Ja igen, csak elbambultam.
- Biztos? Elég sápadt vagy - ráncolta össze a homlokát.
- Persze, biztos - mosolyogtam rá.
Igazából tényleg egy kicsit rosszul éreztem magam, de nem közöltem vele, nem volt annyira vészes. Tudtam, hogy úgy is csak felfújná és vinne a sürgősségire. A kocsiból kiszállva beléptünk az Arénába. Átöltöztünk, majd gyorsan a színpadra siettünk, hogy átismételjük az eddig vetteket és hogy bemelegítsünk. 10 perccel később Katy is megérkezett. Mint mindig, most is gyönyörűen nézett ki. Kötött felsőt, fehér pöttyös szoknyát, lábán pedig piros csizmát viselt. Fekete haját (ami tegnapelőtt kék volt) egy kalap takarta el. Imádom a stílusát. Ő állított be minket, és elmondta hogy mire vigyázzunk, nehogy leessünk a színpadról. A felénél éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Eljutottam odáig, hogy hányingerem lett, a fejem őrületesen fájt és szédültem.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva Chris.
- Nem, azt hiszem rosszul vagyok - mondtam, miközben leültem egy székre. Barátom azonnal elszaladt egy pohár vízért, később pedig mindenki körém gyűlt, hogy megállapítsák, mi bajom van. A folyadék valamennyire enyhítette a fejfájásom, de a többi tünetet nem akarta, sőt. A többiek beszéltek hozzám, kérdezgettek, de válaszolni is alig tudtam. Végül nem bírtam tovább. Az alakok lassan elmosódtak, és minden elsötétült. Már semmit nem észleltem magam körül.


Egy sötét szobában voltam. Egyedül. Próbáltam fölállni, de a talaj fogva tartott. Féltem és kiabálni kezdtem. Viszont senki nem segített. A következő pillanatban emberek mentek el mellettem. A legjobb barátaim, anya, apa, még Kelly is. Megszólítottam őket, de észre sem vettek. Mintha levegő lennék. Sírtam, mert nem tudtam mi van velem és hogy mi lesz ezután. Ekkor a tömegből elém állt egy szőke hajú srác. Elmosolyodott, és kezét felém nyújtotta. Megfogtam és felsegített. Édes mosolya láttán én is késztetést éreztem erre. Szőkés-barnás haja az égnek állt, tengerkék szemei pedig vadul csillogtak. Megölelt, amit nem tudtam hova tenni, de nagyon jól esett. Megnyugtatott. Szokatlan érzésem támadt vele kapcsolatban, viszont nem is ismerem. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg ölelkeztünk. Elhúzódott. Kezeit derekamon tartva még mindig szorosan húzott magához, miközben egymás szemeibe néztünk. Gyönyörű íriszeiben szinte elvesztem. Olyan volt mintha együtt lennénk. De azt sem tudtam hogy ki ő. És ez visszatartott. Meg akartam kérdezni, hogy hívják. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Lassan közeledni kezdett felém, és akaratom ellenére is hagytam. Vágytam rá. Az ölelésére, az érintésére, a közelségére, a csókjára. Már a homlokunk összeért, de ő többet akart. Behunytam szememet. Éreztem forró, duzzadt ajkait enyémen, és élveztem a pillanatot.


Hirtelen felébredtem. Ismét egy szoba, most fehér falakkal. Egy ágyon feküdtem, mellettem pedig egy gép folyamatosan csipogott. Elég idegesítő volt... Mivel láttam, hogy vékony csövek lógnak ki a karomból, nagynehezen rájöttem, hogy kórházban vagyok és a gépek az életjeleimet mutatják. Már nem is voltak annyira idegesítőek a csipogások. Gondolom az jó jel, hogy emlékszem mi történt. Viszont az álmot furcsálltam, de inkább hanyagoltam. Elvégre mindenkinek vannak érdekes álmai.
Negyed óráig csak a plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogy vajon egy pingvin milyen fejet vághat miközben ejtőernyőzik. A téma tárgyalásának közepette kinyílt az ajtó. A szememet becsuktam, mintha most is aludnék, és próbáltam kideríteni hogy ki zavar.
- Még mindig nem kelt föl - szólalt meg egy női hang, akiben anyámat véltem felismerni. Ő meg hogy kerül vajon ide? Én úgy tudtam, hogy most éppen egy "fontos" üzleti megbeszélésen vannak apámmal.
- Kimenjünk vagy itt bent megvárjuk míg magához tér? - hallottam meg az emlegetett szamár hangját is.
Majd ismét nyitódott az ajtó, és azzal a lendülettel be is csukódott. Számítottam erre. Nem hogy ide jönnének hozzám, megfognák a kezem és beszélnének hozzám. Helyette inkább kint várnak. Nem is bántam, most amúgy sincs túl sok kedvem éppen velük jópofizni. Nagy valószínűséggel el is aludtam, mert már csak azt vettem észre, hogy egy orvos jött be hozzám, hogy megnézze, minden rendben velem. Azt mondta, hogy lement a vérnyomásom, de szerencsére nemsokára hazamehetek. Amikor kiment, beszélgetésbe kezdtünk. Anyáék elmesélték, hogy amint meghallották mi történt velem, mindent otthagyva siettek hozzám (de a teremben nem képesek maradni).
- Tudod mennyire aggódtunk érted? - jött be az ajtón Chris, a sarkában pedig Danielle képe vigyorgott rám.
- Ne haragudjatok, nem direkt volt - nevettem el magam, miközben megöleltük egymást.
- Annyira megijedtem, nem tudtam mi van veled és nem tudtam hogy hogy segíthetek - esett kétségbe barátnőm és már a könnyek gyűltek a szemében.
- Na, ne sírj, jól vagyok. Semmi bajom - nyugtatgattam miközben ismét egymás karjaiban voltunk.
Az elkövetkezendő időkben mindenki a lelkemre kötötte, hogy soha többet ne csináljak ilyet, ugyanis mindenkire a frászt hoztam - persze erről nem én tehetek. Másfél óra múlva végre a kórházon kívülre kerültünk. Apám céges kocsijába beszállva hazavittük barátaimat majd mi is célba vettük otthonunkat. Az autóban Danielle-ék elmesélték, hogy a táncot áttették holnapra a mai rosszullétem és a mentős akció miatt. A hét legnagyobb meglepetése pedig: aznap anyáék fognak vigyázni Kelly-re. Örültem, hogy végre észreveszik hogy van egy 5 éves kislányuk, akivel nem foglalkoznak. Húgomnak ugyanis nem sok jutott ki az anyai szeretetből - már ha ezt lehet így nevezni. Amikor kisebb volt, a parkban való sétálás és játék helyett a szobájában foglalta el magát. Egyedül. Sajnos volt olyan idő, amikor még én sem lehettem vele, pedig én vagyok az egyetlen olyan rokona, aki törődik vele. Sajnáltam azokat az időket, szerettem volna bepótolni, de soha nem jött össze. Nekem ő olyan, mintha a saját gyerekem lenne. Ezzel az az egy baj, hogy nem nekem kéne így érezzek.
Otthon átvettem egy szürke melegítőalsót, és egy fekete pólót, majd egy tál gyümölccsel a kezemben leültem a tévé elé. Amikor reklám volt, még akkor sem unatkoztam, mert azt néztem, ahogyan szüleim önszántukból szolgálják ki testvéremet, és úgy láttam, ő ezt nagyon is élvezi. Kitalálták, hogy elmennek egy kicsit kocsikázni és várost nézni, vagy esetleg egy vidámparkba. Amikor öltöztem volna át, akkor szóltak szüleim
, hogy én nem mehetek, nehogy megint rosszul legyek. Így hát otthon maradtam, ami - lássuk be - elég unalmas volt. Mindössze két választásom volt: bámulom a tévét és elfoglalom magam egyéb elektronikus kütyükkel, vagy az udvaron próbálok meg valamit alkotni. A voksomat inkább az utóbbi mellett tettem le, ezért felvéve a papucsom kiléptem a kertbe, aminek közepén egy óriási medence díszelgett. Odamentem, hogy megnézzem mennyire hideg, és amikor belesüllyesztettem egyik ujjam, rájöttem, hogy ehhez az időjáráshoz tökéletes hőmérsékletű. Felszaladtam a szobámba a csíkos fürdőruhámért és egy törölközőért. Gyorsan átvettem, hosszú, fekete hajamat egy kontyba felkötöttem a fejem tetejére majd a medencétől 7 méterre megálltam. Rajtpózba vágtam magam és számoltam. 3... 2... 1... Lábaim azonnal taposni kezdték a földet, ezzel közelebb kerítve engem a célomhoz. A megfelelő pillanatban elrugaszkodtam, és sikítva a kellemesen hűs vízzel teli medencébe ugrottam. A felszínre kerülve az arcomba lógó, nedves tincseket a fülem mögé tűrtem, és megismételtem ugrásomat. Így szórakoztam egészen addig, amíg a többiek meg nem jöttek. Akkor kiszálltam, megtöröltem magam és elmentem letusolni. Vacsora után jó éjszakát kívántam kis családomnak és teljes nyugalomban lefeküdtem.

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

Másnap hangos ordítozásra és csapkodásokra keltem, ami nem volt valami felemelő. Kikeltem az ágyból és kíváncsiság által vezérelve halkan az ajtóhoz lépkedtem, majd résnyire kinyitottam. Eleinte csak érthetetlen hangfoszlányok szűrődtek be, később azonban tisztán kivehető volt, ahogyan anya és apa hevesen veszekednek. Nem értettem mit mondtak, de már a szobámból érezhető volt a feszültség. Szinte köpték egymásnak a szavakat. A hangokból ítélve egy tányér vagy a földön vagy a falon landolt, és emiatt óriási zaj töltötte be a helységet. Féltem, remegtem és szinte már a sírás kerülgetett. Igen, anyáék szoktak veszekedni, de ilyen még soha sem volt. Nem volt még ennyire komoly, ahol valami eltört volna. Hirtelen eszembe jutott Kelly. Nem törődve azzal, hogy meghallanak anyáék, rohantam át a szomszédos szobába, és amint beléptem az ajtaján, beigazolódott a gyanúm. Húgom az ágya mellett összekuporodva zokogott. A vállai erősen rázkódtak, és levegőt is alig kapott. Odasiettem hozzá és letérdelve mellé átöleltem. Utálom az ilyen pillanatokat. Nem szeretem látni, ha egy jó barátom vagy egy hozzátartozóm sír, mert akkor én is elkezdek könnyezni. Sajnos hamar át tudom érezni a másik fájdalmát. Ez most sem volt másképp.
- Shh.. ne sírj, nincsen semmi baj - próbáltam nyugtatni, miközben úgy is tudtam, semmi nincs igazán rendben. Füleit befogtam, hogy ne hallja tovább ezeket a mocskokat, akiket a szüleimnek kéne hívjak. A könnyek már az én szemeimet is mardosták és gördültek ki belőle, de amennyire csak tudtam, visszatartottam. Azt akartam, lássa testvérem hogy én nem sírok, hogy kibírom, ezzel neki is erőt adva. 10 percbe telt, mire abbahagyta. Átéreztem, amit ő, és ebben a tíz percben a poklot is megjártam. Amikor szüleink nem éppen valami üzleti sz*ron vannak, akkor egymást idegesítik és megpróbálnak minél jobban a másik agyára menni. De azt nem veszik észre, hogy ezzel csak minket bántanak. Ordítoznak, minket levegőnek nézve. Volt már olyan is, hogy Kelly szeme láttára pofozta fel apám az anyámat. Lassacskán mindketten lenyugodtunk, és az ő ágyában aludtunk el összekulcsolt kezekkel.


Felkelve azt vettem észre, hogy a mellettem lévő hely üres. Érdeklődve mentem le a lépcsőn a nappaliba, ahol testvérem a tévét nézte.
- Jó reggelt! - köszöntem oda neki mosolyogva.
- Szia - jött mellém és egy puszit nyomott az arcomra. - Anyuék már elmentek, mire fölkeltem.
Hála Istennek!
- Rendben - mondtam unott hangon.
A konyhában egy cetli várt rám, amin apám kézírásával egy üzenet állt.
"Elmentünk, majd estére otthon leszünk - apa"
Szóval ma sem fognak vigyázni a lányukra. Náluk az este általában 10 órát jelent. Szemforgatva összegyűrtem a kis papírt és a kukába dobtam. Most kivételesen forró teát öntöttem a mackós bögrémbe, és a kanapéra ülve néztem a tévét húgom társaságában. Az edzés előtt másfél órával készülődni kezdtem. Áthívtam Mary-t, hogy amíg én távol vagyok, vigyázzon Kelly-re és megmondtam neki, hogy elviheti esetleg sétálni valahova. Hamarabb indultam, hogy be tudjak menni egy közeli Starbucks-ba, mert a teától nem tudtam nagyon felébredni. Belépve a pulthoz sétáltam és leadtam a rendelésem. Amint megkaptam az eszpresszómat kifelé vettem az irányt - majd út közben úgy is megiszom. Kinyitottam az ajtót, és innentől felgyorsultak az események. Hirtelen beleütköztem valakibe, a kávé kiesett a kezemből, és fele a pólómon fele pedig a földön - és ezzel cipőmön is - landolt. Az egész egy szempillantás műve volt.
- Te normális vagy!? - kérdeztem és a hangomból kivehető volt a felgyülemlő idegesség és düh.
Rögtön fölkaptam fejemet a fiúra, mert vártam hogy bocsánatot kérjen. Azonban amikor szemeibe néztem elragadott egy érzés és megszólalni is alig bírtam. Gyönyörű, tengerkék íriszei titokzatosan és zavartan csillogtak, szőkés-barna haja pedig az égnek meredt. Annyira ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni hogy honnan.