Prológus

Beep... beep... beep...
Utálom ezt a hangot. Kezemet jobbra kinyújtva automatikusan leütöttem ébresztőórámat, majd lassan, hunyorogva pislogtam párat. Viszont amint megláttam mennyi az idő, a fájdalom tüzes nyílként hasított bele a fejembe. Ezen nem lepődtem meg annyira, hiszen tegnap este buliban voltam és ittam pár pohárral.
Tehát azért kell szombaton kora reggel kelnem, mert a drága húgomat óvodába kell vinnem. Ezt pedig azért nem a szüleim teszik meg, mert ők épp üzleti úton vannak Brazíliában. Már kezdem unni hogy soha nincsenek itthon és nekem kell mindent rendben tartanom.
- Gyere már el fogunk késni! - rontott be az ajtón Kelly. Egyébként nagyon szeretek vele lenni, de néha az agyamra megy. Mint például most is, ugyanis elkezdett rajtam ugrálni azt kiabálva, hogy "siess már, siess már". Tudja, hogy amikor fáradt vagyok akkor nem érdemes velem szórakozni, de ezt ő csak élvezi.
- Oké, készülődök ha leszállsz rólam - mondtam nyűgösen.
- Jó, de akkor haladj - kérte ártatlan arccal, amit lágy, szelíd hanggal párosított. Elmosolyodtam, mert ilyen csak nagyon ritkán szokott lenni.
- Igyekszem - adtam neki egy puszit, majd becsukva maga mögött a fehér ajtót kilépett a szobából.
Úgy ahogy tudtam, kikászálódtam az ágyból és egyenesen a fürdőszobába csoszogtam. A tükör elé állva majdnem elájultam magamtól. Szépen szólva úgy néztem ki, mint a mosott sz*r. Elnézést a kifejezésért, de ez még gyenge megfogalmazás is volt ahhoz képest, amit láttam. A hajam minden irányba kócosan meredt; a sminkem teljesen elkenődve; sötét, karikás szemek és ráadásul még a pizsama is fordítva volt rajtam. Az egyik polcról levettem az aszpirint, és bevettem belőle, hogy végre enyhüljön a kínzó fejfájásom. A lehető leggyorsabban letusoltam, össze-vissza álló, fekete hajamat kifésültem, sminkem egészét lemostam és újracsináltam, majd felöltöztem. A lépcsőn letrappolva megláttam húgom, aki már kistáskával a kezében, készen várt rám. Elhatároztam, hogy - mivel most sietni kell - majd hazafele bemegyek valahova és ott reggelizek meg. Felvettem a kabátomat és cipőmet, az asztalról magamhoz kaptam a kocsikulcsot, majd elindultunk.
- Ma lehetséges hogy Mary fog érted menni az óvodához, szóval ne lepődj meg ha nem találsz ott - szóltam Kelly-hez a járműben ülve.
- Rendben - mondta egyszerűen.
Időben odaértünk az intézményhez, elköszöntünk egymástól és célba vettem a kedvenc kávézómat.
- Szia Michael! - köszöntem vidáman az eladónak a legközelebbi Starbucksban, ahol szinte már törzsvendégnek számítok.
- Helló Hope - viszonozta mosolyogva gesztusomat. - Mit szeretnél?
Leadtam a rendelésem, ami egy kávéból és 3 fánkból állt. Leültem egy eldugottabb helyre és elkedztem falni a finomságokat. Magányosnak éreztem magam, ezért írtam egy SMS-t legjobb barátnőmnek:
"Starbucks? ;)"
Kis idő múlva pedig meg is érkezett a válasz:
"Máris ott vagyok :))"
Öt perccel később Danielle már ott ült előttem a saját reggeli adagját fogyasztva. A beszélgetésünk szinte csak csajos dolgokról szólt, a "vajon hányadik randi után fingik el magukat a pasik" és a kosaras témákat kivéve. Kb. 10 órakor mindketten hazamentünk, mert szeretett barátnőm úgy döntött, egy random bevásárlást "rendez".

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

- Kérlek, pihenjünk már egy kicsit! - könyörögtem barátnőmnek, amikor a 26. üzletből akart átmenni a 27.-be. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is kimerültem a sok járkálás és cipők, ruhák nézegetésében. Vagyis lerohadt a lábam. A huszonhetedik és egyben utolsó bolt után hazafelé vettük az irányt, mert hamarosan táncra kellett mennünk. A saját szatyraimat bepakoltam a kocsiba - ami egyébként 4 darab volt, míg Danielle-nek 8 - és hazavittem őt, utána pedig elvezettem otthonomig. Idő közben szóltam húgom bébiszitterének, hogy hozza el az oviból. Leraktam a plázában vásároltakat, elővettem sporttáskámat és rutinosan pakolni kezdtem bele ruháimat. Cipő, atléta, sportmelltartó, nadrág és egy üveg víz. Még egyszer átnéztem a táskában lévőket és levittem a nappaliba. A maradék időben a kanapén ülve néztem a tévét, amire nem igazán figyeltem, mert gondolataimba voltam merülve. Rájöttem, hogy az életemben a legfontosabb dolgok a tánc, a két legjobb barátom és azok az idők amiket Kelly-vel tölthetek. Visszagondoltam gyerekkoromra, és könnyek gyűltek a szememben, azonban nem hagytam hogy kicsorduljanak. Szörnyű életem volt eddig. Annak ellenére, hogy szüleim akkor még nem voltak üzletemberek, nem foglalkoztak velem. Minden csak a pénzről szólt, nem volt semmink. Apám inni kezdett, és sokszor veszekedtek anyámmal (bár ezt még most is csinálják). Néha napokra eltűnt valamelyik nevelőm, és én akkor csak sírtam. Nem értettem, hogy miért olyan emberek kapják meg a jókat, akik meg sem érdemlik. Tüdőm, szívem összeszorult és mardosott a fájdalom. Annyira belemerültem emlékezeteimbe, hogy arra eszméltem fel, hogy egy könny gördült ki szememből és végigszántotta arcomat. Gyorsan letöröltem, mert erre most nincs időm, és amúgy sem szeretek sírni. Az csak a gyengeség jele, de én nem vagyok az. Ha ezek után föl tudtam állni, akkor ezek után is föl tudok majd.
Vállamra véve táskámat kiléptem a házból és célba vettem a táncpróbák helyszínét. Odaérve ledobtam cuccaimat és elkezdtem átöltözni. Dani-vel és másik legjobb barátommal, Chris-szel a terembe mentünk.
- Szép napot emberek! - érkezett meg John, a koreográfus.
- Jó napot! - kiáltotta egyszerre az egész csapat.
- Óra végére tartogatok egy kis meglepetést - mosolygott ránk.
Természetesen arra a meglepetésre mindenki kíváncsi volt, de akárhogy próbáltuk, nem tudtuk kiszedni belőle, mi lehet az. A tánc - mint mindig - fantasztikus volt. Szinte ez az egyetlen dolog amit szeretek az unalmas mindennapjaimban. Ezért is döntöttem úgy 8 évvel ezelőtt, hogy táncos leszek. Fél ötkor vége lett, és közben észrevettem, hogy Danielle és Chris a szokásosnál is jobban összemelegedtek. Na majd Sherlock Hope kiszedi belőlük mi folyik itt.
Az oktató maga köré hívott minket. Akkor már tudtuk, hogy egy koncerten való fellépésről lesz szó, mert csak akkor szokott így leültetni. Csak néhány éve múlt el a lámpalázam, tehát már megszoktam a színpadot, a sok kíváncsi szempárt és a reflektorfényt. Imádom azt az érzést, ami abban a pillanatban jön elő, amikor táncolni kezdek. Olyankor az egész világ megszűnik létezni. Ez az én kis "búvóhelyem", ahova bármikor elmenekülhetek ha már mindenből elegem van.
Abból, amit az oktató mondott nem hallottam túl sokat. De azt, hogy ki mellett fogunk fellépni, tisztán érthető volt. Ugrándozni, sikítozni kezdtem, örömömben pedig könnyek gyűltek szemeimbe. Hiszen ő a példaképem...