Itt az előző második része, amihez nem igazán fűznék semmit. Pár napig nyaralni leszünk, úgyhogy nem hiszem hogy jelentkezek, de majd megpróbálok valamit alkotni. :D
Jó szórakozást! :)
xx, Csilla :)
*Luke szemszöge*
Kezeim között tartottam azt a nőt, akit az életemnél is jobban szerettem. Arca fehér volt, szemei csukva pihentek és mozdulatlan teste jéghidegen feküdt a betonon. Nem tudtam elhinni. Mindennél többet jelentett nekem, és elment. Örökre.
- Miért hagytál itt? - üvöltöttem zokogva a semmibe.
Elvették tőlem életem értelmét. Ő volt az, aki a földön tartott annak ellenére, hogy híres voltam. Feltétel nélkül szeretett engem. Miattam elviselte a rajongók gyűlölködő üzeneteit, és a rossz pillantásokat. Végig mellettem maradt, de Isten elvette tőlem. Csupán egy kérdés járt a fejemben. Miért nem én? Olyan ember tűnt el a sötétségben, aki minden egyes porcikájával azon volt, hogy másokon segítsen. Nem érdemelte meg a halált. Mit fogok kezdeni nélküle? Szememből patakként folydogáltak a sós cseppek, miközben élettelen teste mellett térdeltem. Feje vértócsában hevert. Nem foglalkozva a vörös folyadékkal, magamhoz öleltem Hope-ot. Remegtem, vállaim rázkódtak a zokogástól. Nekem kellett volna ott feküdnöm. Hiánya teljesen magamba fordított. Üresnek éreztem magam nélküle. Fájt, hogy rá kellett jönnöm, minden perc amit vele töltöttem, már csak emlék. Vártam, hogy szemei felragyogjanak, s ajkai gyönyörű mosolyra húzódjanak. Ez azonban nem történt meg. Hiányzott. Iszonyatosan.
Hirtelen felnyitottam szemeimet. Nagynehezen tudatosult bennem, hogy mindez csak álom volt. Egy hófehér kórterem padján feküdtem, s tekintetem egyből a fekete hajú leányzóra szegeztem. Felálltam, s egy széket az ágy mellé húzva leültem hozzá. Harmadik napja feküdt a kórházban, de még mindig nem ébredt fel. Bennem viszont élt a remény. Valamiért éreztem, hogy fel fog ébredni. Tudtam, hogy előbb-utóbb újra ott fog velünk futkorászni és hülyéskedni. Vágytam arra a lányra, aki folyton mosolygós, életkedvvel telt arccal bújt hozzám és könyörgött a csókomért. Az orvosok szerint súlyosan megsérült a látóközpontja, és nagy esély van rá, hogy végleg megvakul. Műtötték, a kiszakadt részt bevarrták, de semmi sem volt biztos. Még egy dolog, ami miatt aggódni kellett. Persze ez az eset a média fülébe is eljutott, és napok óta, minden percben minimum 5 újságíró áll a klinika előtt. A legfrissebb lapokban szinte az egész történet szerepel, a rendőrös üldözéstől kezdve a majdnem-halálig. Twitteren sok rajongó trendelt érte, amit nagyra értékeltem, és mindenkinek megköszöntem Hope nevében is. Apró kezét megfogtam, és néztem csodás arcvonásait. Szörnyű volt úgy látni őt, miközben tudtam, hogy valahol a törékeny testében az élet és halál küzd egymással. Életjelei gyengék voltak, viszont én hittem abban, hogy nemsokára újra kezeim közé foghatom örömmel telt pofiját. Míg egyik tenyeremmel övét szorítottam, másikkal fényes haját simogattam. Egy idő után észrevettem, hogy egy kósza könnycsepp gurult végig arcomon. Nem bírtam nélküle. Rájöttem, hogy mióta megismertem, minden egyes másodperc, amit nélküle töltöttem, kínkeserves szenvedés volt.
- Miért nem akarsz velem maradni? - kérdeztem suttogva, mikor lehajtottam fejem, és hagytam, hogy a szememből kigördülni akaró cseppek utat törjenek maguknak. - Miért hagysz itt engem?
Egy óvatos csókot nyomtam puha kézfejére. Féltem, hogy nem ébred fel, hogy soha többé nem láthat. Tönkre mehet az élete. Megfogadtam, hogy bármikor segítségre lenne szüksége, én ott leszek mellette, és megteszek bármit, amit csak kér.
- Szeretlek Hope - suttogtam, és arcát kezdtem fürkészni.
- Én is téged Luke - hallottam meg gyönge hangját.
Szívem óriásit dobbant és lélegzetem is elállt. Szemhéját erőtlenül nyitotta fel, és szegezte rám sötétbarna szemét. Szája halvány mosolyra húzódott, majd megszólalt:
- Jól nézel ki, mint mindig.
Tátva maradt a szám. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.
- Hope.. te... - nyögdécseltem. - Te látsz?
- Persze, miért ne látnék? - nézett rám értetlenül. - És miért fáj ennyire a fejem? - nyúlt oda szabad kezével.
- Beverted, meg kellett műteni. Három napja itt vagy a kórházban, nem tudtuk mikor ébredsz fel vagy hogy felébredsz-e egyáltalán. Nagy esély volt arra is, hogy végleg elveszted a látásod. Kicsim, mi történt? - néztem bele könnyezve csillogó íriszeibe.
A lány ledermedt, és mintha elment volna a hangja. Látszott rajta, hogy akart valamit mondani, de valamiért nem merte. Vagy talán nehéz lett volna erről beszélnie?
- Hope, mi történt? - tettem fel újra a kérdést.
- Luke, mondanom kell valamit - szeme fájdalommal volt tele, és idegesített, hogy nem tudtam, miért.
- Micsodát?
Egy ideig nem szólalt meg, csak ajkát harapdálta és a takarót fixírozta. Biztatásul egy kicsit megszorítottam kezét, és nagy levegőt vett.
- Megcsókoltam Niall-t - mondta ki, miközben egy könnycsepp gurult le arcán.
Szó szerint sokkolt a hír. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Tessék? - nyögtem ki végül.
- Kérlek, hadd ne kelljen kimondanom még egyszer - temette nedves arcát kezeibe.
Nem mondtam semmit, csak gondolkodtam. A szokásos hülye kérdések kavarogtak a fejemben. Mérges voltam, amiért ezt tette, viszont részben nem. Láttam rajta, hogy megbánta, és éreztem, hogy szeretett engem. És abban a pillanatban az állapota jobban érdekelt.
- Megoldjuk - kisebb mosollyal vettem le tenyerét.
Tekintetéből kivéve valószínűleg ketyósnak nézhetett, amiért ezt mondtam.
- Mi? Nem vagy mérges? - kérdezte bátortalanul.
- Részben igen, de látom hogy megbántad, és a viselkedésedből érzem hogy szeretsz engem. És... ha te.. mással akarsz lenni.... akkor elengedlek - az utolsó mondatomat elég nehéz volt kierőszakolni magamból.
Természetesen elszorult a torkom, amikor belegondoltam, hogy életem szerelmét más karjaiban láthatom.
- Ne mondj ilyeneket. Én csak téged akarlak - suttogta, és lassan közeledni kezdett felém.
Furcsa volt annyi idő után is érezni a pillangókat a gyomromban. Puha ajkait végre rátapasztotta enyémekre, s forró csókja egy kellemes áramütésként hatott. Nyelveink lassú táncot jártak, hogy kiélvezzék az elmulasztott idők bepótlását. Pihegve váltunk el, és egymás csillogó íriszeibe merültünk.
- Napok óta erre vártam - mondtam halkan, mire a barátnőm arca felvidult.
Hirtelen elkomolyodott miközben engem nézett, amit nem értettem.
- Szeretlek Luke - szólalt meg szemembe nézve.
- Én is szeretlek Hope - mosolyodtam el, s magamhoz öleltem a számomra egyik legfontosabb nőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése