16. rész ~ Boldoggá teszel

Helóka!
Ismét itt vagyok, remélem örültök neki. :D Most nem fecsegnék, inkább olvassátok a részt. :) Még csak annyit, hogy bocsánat ha esetleg helyesírási hiba vagy szóismétlés van benne, nem volt időm átolvasni. :/
További szép napot mindenkinek!
xx, Csilla :)

Hat végtelenül unalmas és keserves nap után végre a kórházon kívülre kerülhettem, szerelmemmel együtt. Őszintén szólva mérges voltam Danielle-re és Chris-re, és az egész bandára, amiért egyszer sem látogattak meg. Egy üzenet, egy hívás nem volt tőlük, úgy látszott, nm is érdekelte őket az állapotom. Luke egyik kezével enyémet markolta, másikkal pedig a táskát tartotta, amiben a ruháim és egyéb cuccaim tartózkodtak, amikre szükségem lehetett gyengélkedésem idején. Boldogan értünk le a lifttel az ötödik emeletről a földszintre, hogy kiléphessük az épületből. A fejem még mindig fájt, de elviselhető volt. Sajnos azon a helyen, ahol bevertem a fejem, egy kisebb kopasz folt tátongott, viszont szerencsére a felette lévő hajammal el tudtam takarni. Már a váró közepén hallottuk és megpillantottuk a sok fotóst, újságírót, és voltak olyanok is, akik óriási kamerákat tartva kezükben minket szólítgattak. Az ajtónál két testőr várt minket, akik azért jöttek, hogy vigyázzanak ránk. Undorodva léptem át a kórház küszöbét, és a vakuk azonnal villogni kezdtek, valamint a fülsüketítő ordítozás is felcsendült. Luke még erősebben szorította kezem, és húzott magával arra, amerre az egyik óriás tolongott. Szó szerint féltem. Ijesztő volt látni, hogy egy pillanat alatt ennyi minden zúdult a nyakamba. El kellett fogadnom, hogy egy híres ember barátnője vagyok, akinek nem átlagos hétköznapjai vannak. Mégis furcsa volt. Addig soha nem történt velem ilyen. Megszoktam, hogy amikor kilépek az utcára, csupán a kocsik és az arra járkálók zaját hallom, nem pedig idióta kérdéseket, amik a magánéletemről szólnak. Egyáltalán mi közük van hozzá!? Legszívesebben ott helyben elsikítottam volna magam. Azonban tartanom kellett magam Luke miatt. Óráknak tűnt, mire odaértünk az öt méterre lévő autóhoz, amibe a mögöttem álló testőr betuszkolt minket. Szorosan barátom mellé ültem, és átöleltem őt.
- Minden rendben? - kérdezte halkan, miután elindultunk.
Kérdésére nem válaszoltam, csak üveges szemmel gondolkoztam tovább.
- Megijedtél, igaz? - suttogott.
Aprót bólintottam, mire ölébe ültetett, és magához szorított. Arcát nyakamba fúrta, miközben hajamat simogatta. Férfias illatát beszívva hunytam le szemeimet.
- Sajnálom. Fogalmam sincs miért voltak itt ennyien. Nem tudtam hogy ez lesz.
- Semmi baj, jól vagyok. Meg fogom szokni, ne aggódj.
- Ezt nem könnyű megszokni - vált el, hogy rám nézhessen.
- Tudom. De muszáj lesz, ha veled akarok lenni.
- Komolyan.. - itt elcsuklott a hangja, és könnyek gyűltek szemeibe - ...végig csinálod ezt miattam? - nyögte ki.
- Szeretlek Luke. Te vagy az életem. Nem foglak elhagyni ilyen kis butaság miatt - döntöttem homlokomat az övének.
- És... mi lesz, ha már nem bírod tovább, és akkor.. - lehajtotta fejét.
- Ilyenekre még csak ne is gondolj, hallod? - emeltem fel buksiját, és megláttam, hogy sós könnyei kicsordultak. - Ne sírj, kérlek. Ha úgy érzem, már nem bírom.. belegondolok hogy miért is csinálom ezt az egészet. Érted, Luke. Csakis érted - kezeimmel közre fogtam arcát, és egy óvatos puszit nyomtam szájára.
- Szeretlek Kicsim - mondta.
- Én is téged. Nagyon - suttogtam, majd átöleltem őt, és az út hátralévő részében már nem is szóltunk egymáshoz.
A szöszi két oldalt derekamat simogatta, míg én hajával játszottam, és össze-vissza puszilgattam, ami valószínűleg megindított benne valamit, ugyanis romantikusan nyakamat kezdte csókolgatni, és felsőmet kicsit feljebb húzta. Nem bántam, mert nagyon jól esett és élveztem. Mindketten ugyanazt akartuk, viszont nem biztos hogy jó ötlet lett volna egy kocsiban elintézni. A jármű megállt, és elválva egymás szemébe néztünk.
- Majd később - mosolyogtam rá, mire szája szélét ő is felfelé görbítette.
Ijedten ugrottam le barátomról, mikor kinyílt az ajtó. A felsőm alja visszacsúszott eredeti helyére, ezért szerencsére nem kellett igazgatnom. Kiszálltunk, és az ajtóhoz sétálva elköszöntünk testőreinktől. A környék most csendes volt, szinte senki nem járt arra, aminek kifejezetten örültem. Benyitottunk a házba, ahol vaksötét volt. Nem értettem semmit. Hova tűntek az emberek? A napaliba belépve fel akartam oltani a villanyt, mivel az orromig sem láttam. A kis kapcsolót felkattintottam, és megfordultam.
- Meglepetéééés! - üvöltötte egyszerre az egész társaság.
A szoba minden szeglete fel volt díszítve, és középen ez a felirat villogott: "WELCOME HOME!". Mindenki ott volt. Egytől egyig. Az egész One Direction, 5SOS, Danielle, Chris, Kelly, a nagyapám, és három - számomra még ismeretlen - lány. Nevetve szaladtam a töm közepére és ölelgettem meg mindenkit.
- Ne haragudj hogy nem mentünk be hozzád, de gondoltuk így nagyobb meglepetés lesz - mondta kissé szomorkodva Danielle.
- Ugyan, megbocsájtva! A lényeg, hogy itt vagytok - puszilgattam össze őket.
- Minden rendben? Jól vagy? - jött oda hozzám Liam.
- Persze, jól vagyok - mosolyogtam.
Csak álltunk egymás előtt, nem tudtunk mit csinálni. Egy ideje még beszélni sem beszéltünk, nem voltak közös programjaink és nem pletykáltunk telefonon akár hajnali kettőig. Nagyon hiányzott, szükségem volt rá. Ő volt az aki megértett, aki segített és tanácsot adott, ha bajban voltam. Végül meguntam a tétlenkedést, és szorosan hozzá bújtam. Liam erős karjait azonnal körém fonta. Úgy öleltem, mint kisgyerek a mackóját, amikor fél a sötétben.
- Hiányoztál Liam - mondtam nyakába fúrva arcomat.
- Tudom, te is nekem. És bocsáss meg, hogy mostanában nem volt olyan fényes a helyzetünk.
- Többet ne csináljunk ilyet. Szeretlek.
- Én is téged Nagylány - adott egy puszit a homlokomra, majd továbbállt.
Az összes barátom odajött hozzám, megkérdezni mi van velem, ami hihetetlenül jól esett. Minden olyan tökéletes volt, ha velük voltam. Törődtek velem, és éreztették, hogy fontos vagyok nekik. Húgom nevetve borult nyakamba, és jól megszeretgettem őt. Miután vele is lebeszéltem a dolgokat, és halálra puszilgattam, elment játszani Michael-ékkel. A végére Niall maradt. Amikor megláttam, arcomról lehervadt a mosoly, és bólintottam egyet az emelet felé, majd megindultam a lépcsőn. Tudtam, hogy jön utánam, ezért a szobámba startoltam. Megvártam míg bejön, és becsuktam az ajtót. Niall háttal volt nekem. Hirtelen megfordult, és szorosan megölelt. Hosszú percekig csak a másikat karolva hallgattuk a lentről szűrődő zajokat. Elváltunk egymástól, és tengerkék íriszeit fürkésztem, amelyek aggodalommal voltak tele.
- Mi történt? - kérdezte félve.
Tudtam mire gondolt, bár nem volt sok kedvem erről beszélni.
- Igazából... nem nagyon emlékszem. Annyi maradt meg, hogy futottam, a parton megbotlottam, legurultam, és.. ezek szerint valamibe belevertem a fejem.
- Ki talált meg? - folytatta a kérdezősködést.
Erre az egyre tisztán emlékeztem. Egy arc, ami beragyogta a mindennapjaimat, és amit ha utoljára láttam volna, én lettem volna a legboldogabb ember a világon.
- Luke - mondtam mosolyogva, és lehajtottam a fejem.
- Hálás lehetsz neki. Megmentett.
- Az is vagyok. De neked is, ugye tudod? - néztem rá, mire eresztett egy félmosolyt. - Egyébként... - elkezdtem azt, amiről egyáltalán nem akartam beszélni - ..a csók. Szóval... hiba volt, ne haragudj - pásztáztam a cipőm orrát.
- Ne aggódj, minden oké. Viszont van egy kérdésem.
Hirtelen remegni kezdtem. Féltem a kérdésétől. Attól, hogy olyat fog kérdezni, amire hazugsággal kell válaszolnom.
- Mi az? - néztem fel rá bátortalanul.
- Érzel valamit irántam? - tette fel egy kis idő után.
Basszus, basszus, basszus. Szemeim kétszeresére nőttek, és pulzusom is egyre emelkedett.
- Te.... én... nem... vagyis.. - dadogtam - semmit. Ugyan.. mit kéne éreznem?
- Hope, ne hazudj nekem. Kérlek. Őszintén válaszolj.
Teljes mértékben kétségbe voltam esve. Nem tudhatta meg. Ezzel elárultam volna magam.
- Honnan veszed hogy hazudok?
- Éreztem, Hope. És a régebben történteket sem felejtettem el.
- Pedig el kéne. Én már Luke barátnője vagyok. Szeretem őt. És ne kérj arra hogy ilyen kérdésre válaszoljak.
- Jól tudom hogy te sem felejtetted el.
- Nem, nem felejtettem el. Viszont annak már vége Niall. Luke szeret engem, és megbízik bennem. Majdnem meghaltam, most jöttem ki a kórházból és te ilyen kérdéssel bombázol?
- Csak annyit mondj, hogy igen vagy nem.
- Igen, Niall, érzek valamit irántad. Nem tudom mi az, de jelen pillanatban nem is érdekel. Luke a szerelmem. Fogalmam sincs, meddig lesz az, azonban boldog vagyok, amíg ez így van. Miatta viselem el a hirtelen jött hírnevet. És vele maradok akkor is, ha ebbe beledöglök.
Az ajtó felé indultam, amikor csuklómnál fogva visszahúzott.
- Nem akarom, hogy így váljunk el - nézett szomorúan a szemembe.
- Ez így tényleg nem oké.
- Sajnálom amit kérdeztem, és mindent amit mondtam. Nem szabadott volna így letámadjalak és felhoznom a régi dolgokat. Csak... nem akarom, hogy úgy menj el, hogy haragszol rám.
- Én nem haragszom. Csupán.. rosszul esett. Jól tudod, hogy szeretem Luke-ot.
- Persze hogy tudom. Sajnálom.
Óvatosan magamhoz húztam, és átöleltem.
- Szeretlek Niall.
- Én is szeretlek, Nagylány - mondta vicces kedvében.
- Szóval most már ez lesz a becenevem? - váltunk el nevetve.
- Valószínű.
Kezemet a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és kimentünk volna, ha nem állta volna el az utat Luke. Ledermedtem.
- Luke - suttogtam.
Azt gondoltam, hogy haragszik, mivel halál komoly arccal vizsgált minket.
- Na most akkor megyünk bulizni vagy nem? - nevette el magát, és várakozva nézett ránk.
- Igen, gondolom - nevettem. - Menj előre, majd mi is megyünk - szóltam oda Niall-nek.
Az említett letrappolt a lépcsőn és csatlakozott a nagy társasághoz.
- Mennyit hallottál? - fordultam kissé félve barátomhoz.
- Valójában mindent. De nem haragszom. Minden nap bebizonyítod nekem, hogy szeretsz - húzott magához derekamnál.
- Annyira boldoggá teszel - csókoltam meg.
- Most már viszont menjünk, mert hiányolnak a vendégek - mosolygott, és elindultunk, hogy azokkal legyünk, akiket a legjobban szerettünk.