19. rész ~ Nem a te hibád

Ahoj, testvéreim! :)
Hahhaaa most magamhoz képest elég hamar hoztam a részt. :D Csak annyit, hogy bocsánat, ha rövidnek tartjátok, ígérem bepótolom. ;)
További szép napot babes! <3
xx, Csilla :)

- A kórházban vagyunk, Ashton-t megtámadta egy kutya.

A telefon kiesett a kezemből, és hangos csattanással ért földet. Ledermedve, üveges szemmel bámultam magam elé. Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Ez a két kis szó járt a fejemben. A sós cseppek ismét kibuggyantak szemeimből. Teljesen lefagytam, miközben a könnyek megállás nélkül folytak végig az arcomon. Vegyes érzések kavarogtak bennem. A mérhetetlen félelem, düh és szomorúság. Magamat hibáztattam az egészért. Talán az én hibámból történt. Talán ha nem lett volna az álom, Ashton nem feküdt volna egy kórházi ágyon. Lábamra néztem, amely mellett a szétesett telefonom díszelgett. Amint kapcsoltam, villámgyorsan felvettem a készüléket, az akkumulátort belehelyeztem, és bekapcsoltam. Retikülömmel együtt léptem ki a ház ajtaján, miközben taxit hívtam. Ezután visszahívtam Luke-ot, aki elmondta, melyik gyógyintézetben vannak. A taxisnak lediktáltam a címet, és elindultunk. Tűkön ültem, továbbra is csak magamat hibáztattam. A szívem hevesebben vert, mint bármikor máskor, levegőt alig kaptam, és idegességemben ujjaimat tördeltem. Féltem.. sőt... rettegtem. Ashton látványától. Nem akartam őt úgy látni. Már az álomban is elég volt.
A taxi hamar odaért a kórházhoz, kifizettem, majd beléptem a hatalmas épületbe. Barátom az előtérben várt engem, és amint odaértem hozzá, szorosan magamhoz öleltem. Szemeimet összeszorítottam, s szívem majd' kiugrott a helyéről.
- Hogy van? - kérdeztem halkan.
- Már jobban, bár eddig elég instabil volt az állapota - felelte.
- Hogy néz ki?
Luke nem válaszolt második kérdésemre, csupán megfogta kezem, és elindult velem a liftek felé. A harmadik emeleten szálltunk ki. Egymás mellett mentünk a folyosókon, míg végül egy ajtóhoz érkeztünk. Megtorpantam. Vérnyomásom annyira magas volt, hogy szédülni kezdtem, és rosszul lettem.
- Kérlek - suttogta a szőke srác, s átkarolta derekamat.
Erőt véve magamon kezemet a kilincsre helyeztem, majd lenyomtam. Óvatosan nyitottam be a szobába. És megláttam. Szemeim könnybe lábadtak, aznap már sokadszorra. Mindenhol kötések voltak rajta, arca fehér volt. Olyan gyengének és védtelennek tűnt. Pedig ő valójában nem olyan volt, hanem egy mindig mosolygós, életvidám, 20 éves gyerek. Lassú léptekkel közelítettem felé, Luke pedig követett. Ash két oldalán Michael és Calum felnéztek ránk. Vagyis inkább rám. Cal felállt, jelezve, hogy menjek oda. A fekete hajú helyére léptem, s leültem a székre.
- Ashton - suttogtam.
Az említett addig csukott szemeit felnyitotta, s rám emelte zöldesbarna íriszeit. Halványan elmosolyodott. Mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak tátogtam össze-vissza.
- Sajnálom - nyögtem ki halkan, miközben egy könnycsepp legördült.
- Miért? Nem a te hibád - mondta hasonló hangnemben.
- De igen, jól tudod miért - temettem arcomat kezeimbe.
- Fiúk, kimennétek egy kicsit? - fordult a többiekhez, akik bólintottak, és eleget tettek kérésének.
- Hope, nézz rám - szólt hozzám, mire szemeibe néztem. - Egyáltalán nem a te hibád, az csak egy álom volt.
- De megtörtént.
- Véletlen egybeesés volt. Csak álltunk a fagyizónál és rám ugrott a kutya.
- Várj.. egy fagyizónál voltatok?
- Igen, miért?
Igen sokat mondó arccal néztem rá.
- Na ne - rázta a fejét. - Jó, lehet hogy megálmodtad, de miért lenne a te hibád?
- Mert... mert lehet hogy ha nem álmodtam volna ezt, akkor te most nem feküdnél itt.
- Nem tehetsz róla, Hope. Nem te irányítod az álmaidat - simogatta meg a karomat.
- Hogy érzed magad? - tereltem a témát.
- A helyzethez képest egész jól - nevette el magát, mire az én szám is felfelé görbült.
Egy ideig elbeszélgettünk kettesben, majd visszahívtuk a többi fiút is és próbáltuk felvidítani Ash-t, ami valószínűleg sikerült is. Az orvos azt mondta, hogy pár napon belül kikerülhet a kórházból, de a sebeit továbbra is kötöznie kell majd. Mivel elég későre járt, búcsúzkodni kezdtünk barátunktól.
- Biztos ne maradjak itt estére? - kérdeztem meg kb. hatodjára a gyengélkedő fiút.
- Hope. Biztos. Megleszek egyedül. Amúgy is, nem hinném hogy olyan kényelmes lenne a padon feküdni - nevetett.
- Rendben - mosolyogtam. - Holnap reggel átnézek - adtam egy puszit a homlokára.
- Ahogy gondolod Nagylány. Jó legyél és vigyázz magadra!
- Oké apuci. Szia - röhögve léptem ki a kórterem ajtaján.
Felszabadultan sóhajtottam egyet, és követtem a többieket. Luke összekulcsolta ujjainkat, s így mentünk le a harmadikról a földszintre, majd ki a klinikáról. Taxit hívtunk, mivel elég késő volt, és nem volt kedvünk sétálni.
- Sajnálom az estét - súgta fülembe Luke, miután Mikey és Cal beszálltak az autóba.
- Majd máskor - pusziltam meg, és Calum mellé ültem.
Hazaérve egyből bevágódtam az ágyba. Iszonyú fáradt voltam, viszont nem akartam aludni. Mi van, ha egy újabb rémálom tör rám, és az is megtörténik? Kérdeztem magamban. A fáradtságom azonnal elszállt, amikor barátom kilépett a fürdőszobából. Egy törölközőben, amit dereka köré csavart, így megcsodálhattam tökéletes felsőtestét. Szekrényéből  kivett egy boxert, s mikor indult vissza, egy kaján vigyorral az arcán rám kacsintott. Valahogy sejtettem, hogy mi járhatott a fejében. Én is felvettem pizsamámat (már ha egy bugyit és egy pólót lehet pizsamának nevezni), és belehuppantam a puha, meleg ágyba. A szöszi kijött a fürdőből, és mellém feküdt.
- Te nem fürdesz? - nézett rám.
- Majd reggel, most túl fáradt vagyok.
- Fúj, akkor nem is érek hozzád - fordult el, mire elnevettem magam.
- Oké - hagytam rá, s én is elfordultam a másik irányba.
3... 2... 1... számoltam magamban, s abban a pillanatban átölelte derekamat, és szorosan hozzám bújt. Miután megkaptam a szokásos jóéjt puszimat, elgondolkodtam a napomon. Ashton-t szörnyű volt úgy látni, és egyfajta felszabadulás volt a lelkemnek, amikor mosolygott. Ő olyan volt, mint a testvérem, és ha kellett volna, foggal-körömmel védtem volna. Boldog voltam, hogy semmi komolyabb baja nem lett, és megnyugtatott, hogy nem az én hibám az, ami történt. Végre megkönnyebbülten hajthattam álomra fejemet amellett a fiú mellett, akit mindennél jobban szerettem.